A keresztes hadjáratok

     A 10. század végén a szeldzsuk törökök nagy felháborodást keltettek Európában, amikor elfoglalták Palesztina ás Jeruzsálem (1070-ben esett el) területét.  Mivel a keresztény zarándokokkal a törökök barátságtalanul viselkedtek és az európai kereskedelem sem jutott hozzá a keleti árukhoz, II. Orbán pápa 1095-ben Clermontban meghirdette a keresztes hadjáratot a Szentföldre. A keresztes hadjárattól a keresztény egység helyreállítását várták. Az 1096-ban indított első hadjárat rosszul felfegyverzett, egyszerű emberek, többnyire parasztok szervezetlen csoportjai indultak útnak a remete Amiens-i Péter és Nincstelen Valter vezetésével. Ők el sem jutottak a Szentföldre. A fegyelmezett lovagseregek több úton vonultak: a, Bouillon Gottfried Lotharingiából Magyarországon és A Balkánon keresztül vezette seregét.

                 b, Toulouse-i Rajmund Dalmácián át érkezett Konstantinápolyba.

                 c, Tarentumi Bohemund pedig Itáliából hajózott a Szentföldre. 

     A lovagok serege Kis-Ázsiában legyőzték a szeldzsuk törököket és elfoglalták Edesszát és Antióchiát. Jeruzsálemet 1099-ben (július 15-én) hódították meg. A Jeruzsálemi Királyság élére Bouillon Gottfried került, majd halála után öccse Balbuin. A király hűbéres államai az Antióchiai Fejedelemség, az Edesszai grófság és a Tripoliszi grófság. A szent helyek védelmét a 12. században a lovagrendek (a templomos lovagrend, a johanniták rendje, a német lovagrend) vállalták. Ezt a hadjáratot „véres hadjáratnak” is hívjuk.

     A 12. században megindult a mohamedánok ellentámadása. 1144-ben visszafoglalták Edesszát. Ez váltotta ki a második keresztes hadjáratot (1147-1149). Ebben már uralkodók is részt vettek, mint pl. III. Konrád német és VII. Lajos francia király. A sereg már Kis-Ázsiában elpusztult, ill. Damaszkuszt nem tudták meghódítani.

     Szaladin egyiptomi szultán elfoglalta Szíriát és Mezopotámiát, majd a Jeruzsálemi Királyság ellen indult. 1187-ben a hattini csatában a keresztény lovagsereg megsemmisítő vereséget szenvedett és Jeruzsálem is elesett.

Ennek hírére ismét össze fogtak Európa vezető államainak uralkodói Barbarossa Frigyes német császár, II. Fülöp Ágost francia király és Oroszlánszívű Richárd angol király. A „koronás fők hadjárata” 1189-től 1192-ig tartott. Frigyes Ikoniumnál legyőzte a törököket, de váratlan halála miatt serege szétfoszlott, s Akkon vára alatt néhány ezer német harcos várta az oda érkező angol és francia királyt. Richárd útközben elfoglalta Ciprus szigetét, majd a lovagok közös erővel elfoglalták Akkon várát. Mivel a királyok közt viszály alakult ki, így több eredményt nem értek el, ezért a francia király és Lipót osztrák herceg hazatért. Az angol király csak diplomáciai tárgyalások útján érte el, hogy Szaladin engedélyezi a szent helyek szabad, de fegyvertelen látogatását.

  

     A negyedik hadjárat 1202 és 1204 között kompromitálta a nyugati kereszténységet és a keresztes eszmét. A főleg franciákból álló sereg hajón készült Egyiptomba, de nem tudta kifizetni a szállítási költségeket, ezért Velence azt kívánta tőlük, hogy foglalják el a magyar királyság birtokában lévő Zárát (sikerült elfoglalniuk), majd ostromolják Konstantinápolyt. A város elesett és a Bizánci birodalom egy részén megalapították a Latin császárságot (1204-1261), élén Balduin flandria őrgrófja állt.

     A következő hadjáratra nem kellett sokat várni. A középkor mentalitására jellemző, hogy egyszerű, naiv emberek úgy gondolták, hogy ami nem sikerült a bűnös és önző felnőtteknek, az sikerülni fog az ártatlan, tiszta lelkű gyermekeknek. 1212-ben került sor az ún. gyermekek keresztes hadjáratára, ami ellen az egyház tiltakozott.  A francia gyermekeket szállító hajókon vitték volna a Szentföldre, de a hajók egy része elsüllyedt, ill. az életben maradt gyerekek pedig mohamedán rabszolga-kereskedők karmai közé kerültek Észak-Afrikában. A német gyerekeket a hatóságok még Itália határa előtt hazairányítottak.

     A pápák ennyi kudarc után sem adták fel, s így 1217-ben útnak indult az ötödik hadjárat, amelyben II. András magyar király is részt vett. A magyarok Betszaidánál megverték az egyiptomi szultán seregét, de a táborhegyi erődöt sikertelenül ostromolták. A hadjáratban szintén részt vevő VII. Lipót osztrák herceg és Brienne-i János jeruzsálemi király Egyiptomban bevette Damiette várát, ám a keresztények ezután katasztrofális vereséget szenvedtek, így az 5. keresztes hadjárat is eredménytelenül zárult.

     A hatodik keresztes hadjárat fegyveres harc nélkül több eredményt hozott, mint az előzőek, mivel II. Frigyes császár úgy oldotta meg hadjáratát, hogy egy kis flottával Keletre hajózott, s ott tárgyalásokkal és megfelelő mennyiségű arannyal sikerült egy időre biztosítania a keresztények számára Jeruzsálem, Betlehem és Názáret birtokát, valamint a zarándokát szabad használatát. 1244-ben azonban a keresztesek Gáza mellett vereséget szenvedtek, és ezzel Jeruzsálem végleg elveszett. Csak egy keskeny tengerparti sáv maradt meg, Joppe, Akkon és Antiochia városokkal.

     Utoljára IX. (Szent) Lajos francia király vezetett keresztes hadjáratot a Szentföldre. Először 1248-ban Egyiptomba vezetett hadjáratot, de bekerítették, és seregestül fogságba esett. Csak több év után, hatalmas válságdíj ellenében nyerte vissza szabadságát. 1270-ben Tunisz ellen vonult, de Karthágó elfoglalása után táborában járvány tört ki, amelynek ő maga  is áldozatául esett. Ezután csak az epilógus volt hátra, mert előbb Joppe, majd Antiochia és Tripolisz, majd legvégül 1291-ben Akkon vára is elesett. A keresztes hadjáratok tehát majdnem két évszázados, rengeteg véráldozattal járó küzdelem után eredménytelenül fejeződött be.

     A keresztes hadjáratok szomorú kísérőjelensége volt, hogy a prédikátorok járták a vidéket és a tudatlan embereket arra biztatták, hogy fogjanak fegyvert a hit ellenségeivel szemben.  Sok esetben mivel muszlimokat nem találtak az emberek, a zsidók üldözésével, pogromokkal vezették le szent buzgalmukat.

     A keresztes hadjáratoknak voltak pozitív hatásai is Európára, mivel fellendült az európai fejlődés a keleti kereskedelem és a hajózás hatására. A keletről beáramló luxuscikkek, addig ismeretlen mezőgazdasági termékek kerültek Nyugat-Európába (pl.: selyem, fűszerek, rizs, őszibarack, görögdinnye, citrom) és főleg az itáliai városok felvirágzását okozták, s ennek köszönhetően a dél-európai gazdaság a 12.-13- században fellendült.