A Lengyel királyság megalakulása

     A lengyel törzsek egységét a Piast-család kovácsolta össze a 10. században. A kereszténységet I. Mieszko (969-992) vette fel 967-ben. Központja Gnieznó volt. Utódja, Vitéz Boleszláv (992-1025) küzdelmet kezdett a német terjeszkedés ellen. Sikerrel, mert a római keresztény Lengyel Királyság Európa egyik erős és önálló államává vált.

     Boleszláv halála után a lengyel állam nagy harcban állt a terjeszkedő német-római császárokkal, akiknek hűbéruraságát időként kénytelenek voltak elismerni. A Lengyel királyság több fejedelemségre hullott, mint pl. Nagy-Lengyelország, Kis-Lengyelország stb.

     A 12. század második felében a széttagoltság tovább folytatódott és a 13. század elején már 23 részfejedelemségből állt az ország.  A lengyelek legnagyobb ellenfelei ebben az időszakban: Magyar királyság Halics területének birtoklása miatt, a Német Lovagrend az ország észak-keleti határvidéke miatt.

     Lengyelország akkor kezdett komolyabb szerepet játszani az európai politikában, amikor Wladyslaw Lokietek Sandomierz fejedelme volt. Ő hajtotta végre a lengyel fejedelemségek egyesítését és 1320-ban a pápa engedélyével Krakkóban királlyá koronázták. Az ország ezek után gazdaságilag fejlődésnek indult. Sőt a Magyar királysággal jó kapcsolatokra tettek szert, mivel kellett a magyar szövetség a Luxemburgok igényt tartottak a Lengyel királyságra.

     Lokietek fia, III. (Nagy) Kázmér (1333-1370) lett a lengyel király. A cseh-lengyel ellentét az 1335-ös visegrádi királyi találkozó simította el. Károly Róbert (1308-1342) magyar király, Luxemburg János cseh király és Nagy Kázmér lengyel király találkozóján a cseh király jelentős összeg fejében lemondott a lengyel trónigényéről, a Német Lovagrend pedig visszaadta az elfoglalt kujaviai területeket. Közös gazdasági intézkedéseket is hoztak Bécs árumegállító joga ellen. 1339-ben újabb találkozóra került sor Visegrádon, ahol a Luxemburgokat Károly képviselte. Itt került szóba Lajos magyar trónörökös igénye a lengyel királyságra, Kázmér gyermektelen halála esetén. A megállapodás 1355-ben létre jött.

     Nagy Kázmér előbb a Német Lovagrenddel, majd a litvánokkal állt harcban (Halics birtoklásáért). 1368-ban Kázmér megalapította a krakkói egyetemet. 

     1370-ben Kázmér halálával kihalt a Piaszt-ház férfi ága, s a lengyel trónt I. (Nagy) Lajos (1342-1382) magyar király örökölte. Lajos nem volt népszerű, keveset tartózkodott az országban és nem is védelmezte sikeresen a lengyel területeket. 1374-es kassai privilégiumban a király csökkentette az adót és kötelezte magát arra, hogy csak lengyel tisztviselőket nevez ki. Mivel nem volt fiú utódja, a lengyel trónra lányát Máriát jelölte, de a királyné Hedvig lett, akinek a lengyel nemesség szabta meg, hogy a férje a litván fejedelem a későbbi lengyel király Jagelló Ulászló (1386-1434) legyen. A lengyel-litván unió komoly tényezővé vált az európai politikában. A két országot, mint Lajos idejében Magyarországgal is, perszonálúnió fűzte össze. 1410-ben a grünwaldi ütközetben Ulászló legyőzte a német lovagokat, majd 1457-ben a lengyelek megszerezték a német lovagrend székhelyét Marienburgot, sőt a toruni békében a lengyelek megszerezték Nyugat-Poroszországot és Gdansk kikötőjét, s ezzel kijutottak a Balti-tengerre.

     A 15. században a köznemesség politikai súlya megnövekedett, megalakult a rendi országgyűlés, a szejm. A központi kormányzatot a királyi tanács (senatus) irányította. A 15. század végére Lengyelország rendi monarchiává vált, akinek nagy ellenfele keleti szomszédja Orosz cárság lett.